Néma mantra – a láthatón túli lehetőség

Mit láthatunk, és mi az, amit nem láthatunk? Mit látunk, amikor a láthatón túllépünk? Túl lehet-e a látáson lépni a festészet által?

Többek között a fenti kérdések állnak Deenesh Ghyczy festészeti kutatómunkájának központjában. „Vak vagy, ha a szemeid rabja vagy“ – mondja Osho Rajneesh, a híres indiai misztikus és spirituális guru, akinek könyvei sok országban bestsellerek. Deenesh ebből indul ki, amikor azt akarja kideríteni, hogy mit is jelent látni. A művész szerint ez egy mindannyiunk előtt álló egyéni út, és a festészet feladata kell, hogy legyen a segítségnyújtás e kérdés tisztázásában. A látásnak túl kell lépnie a láthatón, azon a látórendszerünk által létrehozott érzéki képen, mely a kristályos lencse merevségén alapszik és azon az optikai kamrán, ami minden egyes egyén maga – legalábbis a neurológia felfedezései szerint.

Deenesh nem akarja a láthatót elhagyni, nem választja Mark Rothko intuitív útját olyan színmezők használatával, amelyek megkísérelnek tiszta fénnyé, egy összpontosított érzelmi rezgéssé válni. Nem, ő megmarad a ténylegesen látható területén, és azt önmaga ellen játssza ki, olyan mértékben billentve ki, hogy a tárgy, forma és alak – általában egyetlen személy portréja – saját magát oldja fel. Bár mozdulatlan, a test, vagy egy része, vibrálni kezd, és elhagyja saját határait, ezzel rendkívüli dinamizmus érzetét keltve az ábrázolt testtartás rögzített képében.

A megfestett lényeg kiterjed és széttöredezik, hogy megtaláljon egy ritmust és lüktetést, mely a nézőt rávezeti arra, hogy nézzen az érzékelt képen túlra, hogy nyilvánvaló (mert képi) módon érezze egy másik dimenzió jelenlétét, a konkrét portrén túlit. Francis Bacontől eltérően, aki a kortárs és egyben saját nézőpontjának kétségbeesését hangsúlyozta, Deenesh szelíd nyugalmat hoz a festészetébe, olyan önkontrollt, mely a színek visszafogottságában nyilvánul meg. Színei soha nem erőszakosak, és valami telítetlen fényességet hordoznak. Ilyen a fény Hollandiában, ahol felnőtt, egy 1550-ben épült, „gyönyörű, melankólikus hangulatú“ házban -elmondása szerint.

Míg Bacon eltorzította az őt körülvevő tárgyakat és reménytelen terekbe zárta őket, Deenesh barátai és ismerősei portréit a szüntelenül vibráló, kilépni akaró lélek mozgásával juttatja el a formán túlra. Így a láthatót arra készteti, hogy önmagán túllépjen: a test formáját használja, hogy spirituális témákkal foglalkozzon.

A modern ember – aki Descartes-tal született a 17. században és Freud-dal meghalt a 20. század elején -, annak tudatában, hogy ő a teremtés koronája, magára vette a kérdések megválaszolásának felelősségét, és ő az, akinek a világgal való találkozása gondolkodáson, okfejtésen, magyarázaton és vizsgálódáson keresztül történik, legyen az tudományos, spirituális, vallásos vagy filozófiai indíttatású. Íly módon az ember a világ tükre lett. Ez a tükör pedig az emberi tudat metaforájává vált: olyan vizuális modellé, amely lehetővé teszi, hogy a tudatot olyan helynek tekintsük, ahol minden, az egész világegyetem, megtalálhatja a maga képét. Ezt a gondolatmenetet folytatva azt mondhatjuk, hogy az ember maga az univerzum tükre nemcsak azáltal, hogy az univerzumot ismétli meg mikro-szinten, hanem azért is, és elsősorban azért, mert annak az öntudata. Egy bolygónak, napnak vagy galaxisnak nincs öntudata, puszta anyag hatalmas tömege mindössze. Gyengeségében és jelentéktelenségében viszont az ember az a köztes lény, aki – Isten és a szervetlen világ közé téve – az állatvilág uraként, rendelkezik öntudattal és a végtelen kozmosszal, amelyben lakik. Ez a tudat, mint tükröző elem, az ember nagyságát jelzi és a festészetét, amely közvetlen módon képes ábrázolni ezt az egyedülálló lét-módot, az emberit.

„Általában két fő megközelítést alkalmazok emberábrázolásra a műveimben.“ – mondja Deenesh. „Az első a képi információ kiküszöbölésén alapszik, az alakok vizuális megjelenésének feloldásán. A második pedig a képi megjelenés ismétlés, torzítás, mozgás és ritmus általi felhalmozása. Mindkét módszernek ugyanaz a célja. Munkáimnak sok köze van az ellentétek egyesítéséhez és a kettősséghez“ – mondja. „Élvezem a feszültséget és a vele járó paradoxont még akkor is, ha ez a munkáim állandó megkérdőjelezéséhez vezet. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez alapvetően része a művészi munkának.„ Festményei különböző fokú komplexitást mutatnak. Stílusuk szempontjából fontosak az absztrakt és a figuratív kombinálási lehetőségeivel kapcsolatos kutatások. Legutóbbi sorozata, az Embedded, e kombinálásnak egy új megközelítését mutatja. Deenesh a vásznat egy kétdimenziós csíkozott mezővel tölti meg először, hangsúlyozott ecsetvonásokkal, amelyben az alak, a portré úgy jelenik meg, mint egy szaggatott és hajtogatott, energiafüzérré alakított valóság. „Energetikai festészet“ lenne egy lehetséges meghatározása annak a műfajnak, amit Deenesh Ghyczy művel.

A vizuális nyelv fragmentálása és kombinálása, melyet a festő lehetetlennek tart, munkásságának a központi kérdésére mutat, olyan festészetre, melynek a lényege víziós képessége, vagyis látnoki tulajdonsága vagy misztikus képessége. A misztikus a valóságon túllép, absztrahál és látomásokat kap. Mintha Deenesh ugyanezt csinálná a festészettel. Az a mód, ahogyan alakjait ábrázolja, mintha a spirituálisnak adna megjelenési formát pontosan úgy, ahogy Vaszilij Kandinszkij tette absztrakt festészeti projektjében egy olyan művészeti formával, mely teljesen kizárja a külső igazságot egy belső igazság létrehozása érdekében. Kandinszkij „A művészet spirituális vonatkozásai“-t 1909-ben írta.

Egy másik ihletforrás Chuck Close munkássága és ezáltal, természetesen, a fotó és a festészet közötti viszony. A fotó csak azt tudja megmutatni, ami létezik, akkor is, amikor a tárgy elvont. A festészet ennek az ellenkezője: csak azt tudja megmutatni, ami nem lézetik, mert a festés aktusának eredménye, gesztusoké, még akkor is, ha valami valóságosnak kinéző dolgot ábrázol. Ebben a dilemmában létrejön egy kapcsolat, és Deenesh a fotót kiindulópontként használja a teljesség felé vezető úton. Ez a teljesség a tudat kitágításának az eredménye, melyet a művész maga is többféleképpen megtapasztalt, többekközt a meditáció segítségével is.

Az alanyokat nagyon különleges pillanatban kapja el: akkor, amikor egyedül vannak önmagukkal. „Nem szeretek portrét készíteni amikor a kamerába néznek vagy mosolyognak: a mosoly gyakran maszk“ – mondja Deenesh. Van néhány régebbi sorozat, a Tuning In és a Dive!, amelyekhez talált képeket használt a művész. Most már modelljeivel inkább a közvetlen, személyes kapcsolatot keresi. „Ez a társadalmi interakcióim vizuális naplója is egyben“- magyarázza. A mindennapi életben ezt egy személyes és egyetemes energiaáramlásnak tekinti, melyet el lehet kapni a festményen. Témája a bensőségesség, és művészete egy olyan tudatállapotot akar elérni, amely pontos és észlelhetetlen. Itt szellem és lélek, kegyelem és kifejezés találkozik, hogy egy bizonyos ragyogó tudatosságot alkosson.

Hogy magyarázza Deenesh a kiállítás címét, a Silent Mantra-t? „A festmény részeinek vizuális ismétlése a néző tudatát hivatott a zavarbaejtésig és feladásig menően megtölteni. Ha feladjuk a megértés szándékát, akkor megnyílik az érzés felé vezető út. Az érzet kutatása során Deenesh festményei dimenziókapuként működnek, mint egy „viaticum“ (ford. megj.: útravaló, kenet) a láthatón túli utazáshoz. A mantra szanszkrit szó, azt jelenti: a gondolkodás eszköze. Ez lehet egy misztikus vagy mágikus formula: egy ima vagy szent ének. Akárcsak a meditációban, a cél a tudat kiürítése és az intuíciónak való teret adás. Ezt a célt a mantra használatával el lehet érni.

Festészetével Deenesh egy néma és képi mantrát próbál építeni, hogy az érzések dimenziójába vezessen. Elég egy-egy munkájára koncentrálni ahhoz, hogy megértsük, hogyan éri el célját. Bizonyos munkákban a torzított kép erőteljes optikai kizökkentő hatást ér el. A szemünket becsapja, és az egyensúly érzete egy vörös mezőbe tolódik el, melyben még szédülést is érezhetünk. Ilyenkor Deenesh a festészet erejét egy optikai mechanizmusba fordítja át miközben a nagy Op Art iskolára utal a festészet ősi és nagyszerű technikáján belül.

Befejezésül, Deenesh festményei a megformálás és portréfestés erényeit felhasználva az érzékeket átvezetik a láthatón túlra és választ adnak e szöveg elején felvetett kérdésekre. Ezek a kérdések mindig ott voltak és ott is lesznek mindannyiunkban, minden kultúrában. Deenesh megtalálta saját válaszát, mely bensőséges, erőteljes, és egy pillanatra képes a valóságérzékelést elmozdítani, a végső és lényeges kérdéshez irányítva, mely az előzőkből fakad: milyen mértékben „valóságos”, amit látok?

2014. szeptember | Nicola Davide Angerame