Weiner Sennyey Tibor: A tavasz festészete

2015. március 5. 08:15 – www.kulturpart.hu

Megvolt ez a cseresznyevirágzás valamelyik távoli tavaszon, és szemlélted már hanyatt dőlve a lombokat így. Megvolt, de lefotózni nem lehet az ilyesmit, az nem idéz illatokat így sosem.

Ajándékba kaptam egy kis albumot, benne Kontra Ágnes néhány festményéről készült képpel. Éppen csak visszaadják ezek képek a festmények finomságát, éppen csak érzékeltetik, hogy itt miről is van szó. Két napja nézegetem ezeket a képeket. Két napja elmélyült csöndben figyelem őket. Vannak nagyon nagy kedvenceim, amelyek mosolyra fakasztanak, és van néhány súlyos kép, mely rám nehezedik, és olyan emlékeket idéz fel amelyekről azt hittem, hogy már rég túl vagyok rajtuk.

Érzéketlen embernek ezek a festmények legfeljebb, ha színes áradások, semmi más. Nem tartom magam különösebben kifinomultnak, sem érzékenynek, sőt néha úgy veszem észre, hogy kimondott szavaim elefántok az emberek porcelánvilágában, de szeretem a szépet. És amit Kontra Ágnes fest az szép. Szép és igaz. Igaz és jó. Olyan finoman és észrevétlenül gyógyít a képeivel, hogy lehetetlen nem észrevenni. Lehetetlen nem megállni és tűnődni felette. Hogy csinálja? Miért?

Ma a hangos művészet korát éljük a közízlés szerint, de hát bolond, aki a közízlés szerint ítélkezik. A hangos művészet nagy díszletet használ, cirkuszi ricsajjal követel tapsot, porondra áll és ennyi, mert a hangos művészet mögött mindig dac, sértődöttség van. A régit rombolja, de nem épít igazán újat helyette, hiszen azt csak a régi hagyományára lehetne. Az elismerésért sikoltozik, cukorkát akar vagy dollárt, tapsvihart és rajongókat. Hogy is mondja François Jullien? „Ebből a nagy zajjal és nagy kedvvel szétszaggatott objektivitásból, a szisztematikusan megtört formálásból makacsul megmaradt valami: a dühödt rombolás – s annál inkább, minél dühödtebb ez a rombolás – tovább őrzi annak nyomait, ami ellen fordul.” A semmitmondó regények kultusza, a sablonra gyártott filmek diadala, és a hétköznapok „hőseinek” (pl. politikusoknak) a megfestése mögött éppen a történet hiánya van. Az embereknek nincs saját történetük, nincs életük, nincsenek saját kalandjaik. Az az ember, akinek van saját élete tudja, hogy miért jó verset olvasni, milyen az igazán jó színház, milyen egy valóban nagy film. Tudja, hogy nincs gyengédebb művészet, mint éppen a festészet. Képeket nem azért néz, mert nézni akar, hanem mert látva-látni.
Annak az embernek, akinek saját élete van éppen azért van saját élete, mert nem dől be a „hangos művészetnek”, nem adja át magát a köz ízléstelenségének, bármilyen csábító is az. Az az ember, aki kicsit is ad magára, tudja, hogy a korábban említett François Julliennek igaza van, amikor azt idézi egy régi kínai szövegből, hogy „festeni nem más, mint a formák megalkotásán keresztül „szárnyára bocsátani a szellemet”, mely „meghaladja” a formát.” És pontosan ezt „csinálja” Kontra Ágnes is, aki olyan festőművész, mintha a Japán császár udvarából pottyant volna a mai Budapestre. Olyan festő Kontra Ágnes, mintha évszázadokon át vándorolt volna Kínában, vagy olyan, amilyen csak Kontra Ágnes lehet. Elvégre van ennek a csöndes művészetnek komoly kortárs előzménye. Nádler István vagy Krajcsovics Éva festményeire gondolok, mégis más, és ahogy egy Nádlert vagy Krajcsovicsot is azonnal fel lehet ismerni, úgy Kontra Ágnes is minden képén önmaga marad. Ezzel a „szerzőséggel” pedig inkább a nyugati hagyományokhoz kötődik, igaz éppen csak.

Sorozatai éveken keresztül egy tudatos pálya ívét mutatják nekem, mely sorozatokból igazi gyöngyszemek emelkednek ki. A 2009-es Horizont tér sorozat képei között a Sárga út és a 2010-es Pára sorozatban a Rétegek 2. című képek megelőlegezik azt az áradást, ami azóta történt. 2011-ben megfesti az Ágak és utak képeket, hogy 2012-ben végre eljusson a Himalája sorozathoz. Vessünk egy pillantást a „Lelkek kifutópályája” című festményre. Akit ez a kép megérint nem elveszett ember. Ami viszont ezután jön, attól finnyáskodva fog elfordulni a hangos művészethez szokott sznob és fogyasztó is, hiszen jobb szereti a benzin és az izzadtságszagot, mint a virágillatot. Az ugyanis, amit 2013-ban a Virágképek sorozatban Kontra Ágnes művelt a rózsaszín színnel valami egészen elképesztő. Bármelyiket is nézem a Virágzó sorozatból teljesen megráz, hogy ez a tőlem oly távoli szín ennyire meg tud érinteni, ennyire tavasz lesz köröttem tőlük. Ahogy most kinézek az ablakon látom, hogy a cseresznyefa már kipattintotta első rügyeit, de a virágzás még várat magára. Vajon ezek a festmények lennének a tavasz első virágai? Alighanem az örök tavasz képei ezek, mint ahogy Egry József balatoni képei az örök Balaton képei. Hiszen őrzünk magunkban valamiféle ősképet a Himalájáról, a Balatonról, és a tavaszról is talán. És ez az őskép nem csak kép, hanem illat, érzet, tapintás. Ezek a festmények pedig előhívják a tavaszt. A virágzás képei ezek és Kontra Ágnes a tavasz festője, a virágzás alázatos szolgája.

És akkor még nem beszéltem a Felhők (2013) vagy a Kitakart tér (2014) sorozatról. Utóbbi sorozat, különösen például a „Látszólagos parabola” című festmény vitt kicsit közelebb annak megértéshez, hogy miért hat rám ilyen derűs erővel ez a festészet. A képre ránézel, és tudod, hogy ezt már láttad, ez az őskép él benned és bennem is, de még sosem így, sosem ennyire. Megvolt ez a cseresznyevirágzás valamelyik távoli tavaszon, és szemlélted már hanyatt dőlve a lombokat így. Megvolt, de lefotózni nem lehet az ilyesmit, az nem idéz illatokat így sosem. Kontra Ágnes ugyanis úgy ábrázol, hogy nincs jelen, úgy mutat fel, hogy a hiányt is használja. Eszköze a nincs. Nem, nem ő az első, különösen Keleten ismerik és tudják ezt jól, és éppen ezért valahol Kelet és Nyugat között van az ő festészete, éppen itt, nálunk Magyarországon. Nézegessük gyakrabban festményeit, mert ha most még el is nyomja a hangzavar, azért ez a törékeny finomság, ez a leheletnyi derű értékesebb és maradandóbb, mint bárki gondolná.