Palimpszeszt. Duliskovich Bazil művészete

Kertész László írása

Duliskovich Bazil par excellence figurális festő.

Az elmúlt évtized magyar képzőművészetében felerősödött a figurális festészet jelenléte, az erről szóló szakmai viták a mediatizált képhasználattól a radikális konzervativizmus historizáló megnyilvánulásáig próbálták felleltározni az ún. realizmus jelenségeit, alapjában véve azonban összemosva a mimézis és figuralitás funkcióit. Valójában ugyanis a múlt század 90-es éveiben nemcsak az ábrázoló festészet ébredt újjá – nem is halt meg – hanem a vizionárius, a megjelenítés szándékával létrejövő figuratív festészet is.

A művészet történetét nem szerencsés generációk történeteként vizsgálni, de tény, hogy Duliskovich Bazil már egy olyan generáció tagja, amely vagy kétely nélkül veti el a festészetet mint műformát, vagy averzió nélkül hisz benne és műveli.

Amikor az egyetemi képzést követő három éves kényszerszünet után 2000-ben először lépett nagyobb önálló kiállítással a közönség elé, festészetének már teljes eszköztárát felvonultatta. A transzcendencia átélésének lehetőségétől megfosztott, testükbe és egyetlen gesztusukba zárt, kiszolgáltatott, arc nélküli emberi alakok és torzók expresszív formálású képeivel jelentkezett, valamint deformált, megkínzott, eltorzított arcok megjelenítéseivel. Egyes képeket fatáblákra festett, néhol a figurákat felszabdalva és síkokból kollázsszerűen összerakva.

A kárpátaljai Nagyszőlősön született festőt Molnár Sándor választotta a Képzőművészeti Egyetemen tanítványául, valószínűleg meglátva benne azt a “korszerűtlen”, időtlenségre való törekvést, ami saját festői habitusának is lényege. Ez lehetett azonban az egyetlen érintkezési pont művészi metódusukban, a Molnár képviselte, festői programra életművet építő megközelítés végtelenül távol áll Duliskovichtól, ő a belső érzetek, a részben a tudati kontroll alól kivont festői hatások festője.

Az 1991-ben Magyarországra áttelepülő művész a tradícióhoz való kapcsolódási pontjait nem a magyar festészet akkori pillanatnyi állapotában vagy tradíciójában találta meg, hanem a figuralitás egy sajátos hagyományát ápoló és tovább alakító művészeti irányban, amelynek leghíresebb és legjellegzetesebb képviselője az évtizedeken át a modernista main stream-mel mit sem törődve dolgozó Londoni iskola. Innen ered sajátos figurahasználata, a test és arc integritását szétromboló megközelítés és az első művein jelentkező kollázsszerű szerkesztés. (Francis Bacon hivatkozik – joggal – a test integritását megsértő picassói kubista figurára, amelynek megszületése után a festészet útja kétfelé ágazott: a tárgynélküliség felé, ill. a testmegjelenítés teljes felszabadítása felé.) Duliskovich korai munkái távoli rokonai R. B. Kitaj, Francis Bacon, az amerikai új festészet, vagy pl. Gino de Dominicis műveinek.

Festészetének másik fő forrása az ikonok és a bizánci hagyományú festészet közvetítette tradíció: a bizánci művészet Krisztus megtestesülésének tanából levezetett antropomorfizmusa, az antik szenzualizmus hagyományával szemben kialakított aszketikus ideálja, az ikonok spirituális elvontsága és a kontemplációt szolgáló statikussága. Duliskovich mindezt az életének a szülőföldjén eltöltött első húsz éve alatt emlékezetébe íródott vizuális kultúrával hozta magával, sokszor öntudatlanul építve be festői anyanyelvébe.

2001-ben mutatta be a Mindenféle és egyéb című sorozatát. A kollázsszerű rétegzettség ezeken a képein már a festményen belüli síkok rétegzettségévé változott. A kifejezés fő eszközei, a metafizikai szorongás és magány hordozói továbbra is az emberi alakok voltak. Képein minden más – a tárgyi világ, a háttér – végsőkig redukált, a figura vagy fej hordozta expresszió kiszolgálója. A sorozat néhány képén a megjelenített emberi test képlékeny, környezetében feloldódás fenyegeti, integritása kétségessé válik.

2002-ben a Jövőkép című kiállításon Duliskovich két sorozattal is jelentkezett: az Átfestések című sorozat darabjai folyamatos és tudatos átfestés eredményei. Az egymásra kerülő rétegek montázsszerűen, mint egymásra helyezett transzparens síkok fejtik ki hatásukat. A figurativitás adottságait rendezi újra a kitörlés, lefedés, elmosás aktusa. Képeinek ez a palimpszesztszerű használata mint alkotói módszer meghatározó Duliskovich művészetében. Nem csak a transzparens síkokból montázsszerűen való építkezés, de a megkezdett mű “alapként” való felhasználása, átírása is. Az ugyanekkor bemutatott Vegyes technikák sorozata ezzel szemben az egyrétegűséget, a rajz és festés egymás mellé rendelt alkalmazását hangsúlyozta.

Ugyanabban az évben egy másik nagyon fontos sorozatával, A tizenhat hiányzóval is a nyilvánosság elé lépett. Ezen a Negyven szebasztéi mártír egy olyan 15. századi freskóábrázolásából indult ki, amelynek egy része a 17. században a tizenhat mártír alakjával egyetemben megsemmisült. A hiányzó figurákat festette meg Duliskovich, a freskó és saját stílusjegyeinek tökéletes szintézisét hozva létre. Itt fontos megjegyeznünk, hogy az eredeti kontextust ugyan továbbértelmezte, de nem tette idézőjelbe; választása nem posztmodern gesztus volt, hanem a klasszikus festészetet jellemző motívumhasználat. Duliskovich képeinek kiindulópontjául a legkülönbözőbb kontextusokból választ motívumot, leginkább figura vagy figurák megjelenítését, legyen bár az 15. századi festmény, vietnámi vízmerőket ábrázoló képeslap vagy gyermekeknek készített játékfigura; a figurában megfogalmazott gesztus, vagy esetleg pátoszformula a modell, amit festészetében hasznosít.

Következő, 2003-as kiállításán fiktív portrékat állított ki Short Human Stories címmel Az emberi figura megjelenítésének lehetséges eszköztárát Duliskovich életművében ez a sorozat tovább gazdagította. Képzelt karakterek alapján teremtett archetípusokat miközben sikerült azok individualitását is megőrizni. A célnak megfelelően a defiguráció visszafogott volt, szent és profán ikonok sorozatát sikerült megalkotnia. Ne feledjük: a portré mindig – így ez esetben is – azt is tükrözi, hogy mit gondolunk az individuumról.

Legutóbb, 2004-ben, Ex Libris d’un peintre című kiállításán a palimpszeszt módszert a kisajátítással kombinálva alkalmazta: belefestett, belerajzolt a könyvekbe, a könyvvel vagy a könyvön keresztül lefolytatható párbeszéd, az értelmezés-átértelmezés lehetséges módozataival eljátszva.

Duliskovich művészetében fontos szerepet tölt be a rajz. Valódi “mesterének” jóformán egyedül az ungvári szakközépiskola hosszú éveken át gyakorolt napi sokórás rajzstúdiuma tekinthető, amelynek következtében Bazil perfekcionális rajzolóvá vált; utóbbi képessége metódusában is visszahat festészetére. Fölényes rajztudásának következménye a tökéletességre való törekvés, a festői kérdések ad absurdum végigvitele. Mivel ugyanakkor kísérletező festő, az általa izgalmasnak ítélt festői problémákat egy- egy sorozatban festi végig, problémafelvetései többnyire kontinuus sort alkotnak.

Sokszor rajzol a vásznon, majd a rajzot színnel borítja be vagy éppen fordítva, “hátteret”, alapot fest, amit ecsettel rajzolva felülír. Képein a többnyire sík- vagy mustraszerű háttér nyugalmas állandóságot, időtlenséget sugall. Sokszor ezt erősítik a képeken megjelenített felületek, amelyek az idő romboló fizikai hatásának érzetét keltik, mintha pusztuló, vakolatsérült freskókat, rongálódott, esővíz áztatta festményeket látnánk.

Ugyanakkor a festék szándékolt megfolyásai felerősítik a síkszerűséget, a festmények ikonszerű elvontságát, figurális kontextusukban pedig, többnyire a test sérülésének asszociációját keltve, a megkínzott corpus tragikumát idézik; valamint a sebek csodás vérfolyásait, s a könnyező, vérző ikonok misztikumát.

Az Ex Libris d’un peintre könyvművein Duliskovich szándékoltan a palimpszesztként szolgáló könyv és a festői gesztus közti éles konfrontációra épített. A rétegzettség és a formakontraszt különös hangsúlyt kapott legújabb sorozatán is. Az új kollekció kulcskérdése: a rajz a festményen belül, a rajzi- és festői elemek feszültsége. Ezt az ellentétet erősítik fel a kitakarások, és főleg a transzparens rétegek, amelyek hol drámai feszültséget keltő hiányokat hoznak létre, hol pedig a felületek összetettségén keresztül a jelentésrétegek gazdagságát. Van a képek közt olyan, amely a fiktív portrék sorozatának lezárása is lehetne, és van több, amely a szimbolikus festészet irányába nyit utat. Kísérletezésről, újabb utak kereséséről árulkodó rendkívül gazdag kollekció: szinte minden egyes festményre felépíthető lenne egy újabb sorozat.

Duliskovich Bazil művészete jó példa arra, hogy a karakteres egyedi pálya, a belső kényszertől hajtott, következetes építkezés miként védi meg a művészt a stílus vagy a divat pressziójától, a gondolkodásbeli következetesség, a festői logika belső kohéziója miként segít elkerülni a stilisztikai önismétlés csapdáit, hogy unikális és autonóm művészetet teremthessen.

Duliskovich egyetlen valódi témája – Francis Bacon kifejezésével élve – : “az emberi állapot törékenysége”.