Mind out of time

A festészet médiuma a mozdulatlanság, a megtorpanás, a magábafordulás egy különleges helyzetét tárja fel. Ghyczy Dénes egy olyan világba vezet el minket, amelyben a gondolkodás és az érvelés szokásos elvei jelentéktelenné válnak. Képi alakzatai a mindennapok kauzalitását maguk mögött hagyva lebegnek vagy teljességgel befelé fordulnak. A tudat áramlatai mintha irányítottak lennének, töredékes, önmagukat feloszlató alakzatok motívumába száműzve.

A Ghyczy által megfestett embereket absztrakt felületek és megtört térnézetek övezik. Elvegyülnek környezetükkel, sőt, úgy tűnik, mintha azokból születnének vagy abban süllyednének el. A tárgyi motívum és annak absztrakt beágyazódása közötti ellentétből adódó dinamika lefedi az egész sávszélességet, az emberi létezés teljességét abban az értelemben, ahogyan az alak állandó konfliktusban áll önnön észlelésével és saját maga elhelyezésével egy megjelenő környezetben. Ez a perspektíva íly módon valóságosabbnak tűnik, mert meg tudja jeleníteni a tudattalan filtert és ezáltal hangsúlyozza a látás esetlegességét. Ghyczy ezzel egy különleges motívum-formára talált rá, mellyel az oszcilláció állapotát a belső és külső észlelés között illetve annak a tudatalattival való állandó megfeleltetését tudja érzékeltetni. Ugyanis a pillanat szekvenciális feltételeit az „absztrakttal“ és az „elrejtettel“ egy szintre helyezi, akkor is, ha ez a szint csupán szimbolikus.

A Ghyczy által megjelenített testek egy vízszintes és függőleges vonalakból álló durva szövésű koordinációs hálóba vannak foglalva, ami csak akkor tűnik föl, ha alaposabban szemügyre vesszük azt. Ily módon alakjai a kétdimenziós sík alaprendszerében a háttérben helyezkednek el. A kristályos arcvonásokat, mely a portrén megjelenő személyt mintha megnyitná kifelé, így visszahozza a képbe, egyben megtámasztva és finoman földközelbe hozva azokat. Ezáltal a képi alakzatok sokszínűségük mellett is egységesnek, sőt néhol melankólikusnak tűnnek. Ugyanabban a pillanatban egyrészt belesimulnak a környezetükbe, másrészt viszont kifekezésükben el is rugaszkodnak tőle. Igy szórakozottságukban távolságtartónak tűnnek és ugyanakkor saját belső érzelmi életükre koncentrálnak.

A különböző arcvonások egyidejű jelenléte az idő szokatlan leképezését demonstrálja. Ideiglenes folyamatok az egyes idők kötött állapotává sűrűsödnek össze. Végeredményben a néző mindig csak egy személy képét látja, melynek szinkronban tartott jellegzetességei az interpretáció során egyetlen érzékelt állapotban folynak össze. A képi történés prizmatikus feloldásának eme figyelemreméltó visszavezetésével a láthatóról a figura lelki életére helyeződik át a hangsúly. Mi tehát egy egységes kedélyállapotot vetítünk ki a töredékességen túl, melyet a különböző nézetek párhuzamossága hordoz. A melankólia, melyet a néző, úgy tűnik tudatalatt maga is kíván, a recepció egyesítő faktorává válik, és minden felbomlási jelenségen túlmenően magyarázatot ad a képekben rejlő nyugalomra. Ghyczy Dénes művészetében a gondolatok elszakadtak az idő bilincsétől. Ugyanúgy megragadja az észlelés kivetítésének tudatalatti erőit, mint egyidejűleg az intuíción keresztül azok érzelmi beállítottságát, melyek mind a saját idejüket követik. Az egyidejűségeket egyfajta idő-zselébe helyezi át, melyet a múlt, a jövő és a közvetlen érzékelhetőség szimultán jelenléte jellemez. Az ember ily módon való megragadása nem egy rövidtávú látásra szorítkozik, hanem tiszteletben tartja, hogy az észlelés, mint olyan, ugyanolyan mértékben belülre irányul egy olyan szellemre, mely magát a lineáris időtől transzcendálni képes.

Uwe Goldenstein, 2010