Mentális kollázs - L Art Management

Ghyczy Dénes német-magyar festő Deák Erika által bemutatott kiállításán aktuális képeit mutatja be: összetett, fazettás struktúrákban feloldott fejeket és alakokat, amelyek részben több motívumból állnak. A művész célja itt nem a dolgok futurista vagy kubista értelemben vett feldarabolása, tehát például a sebesség ábrázolása vagy tárgyak egyidejű, többoldalú látképe: Ghyczy Dénes útja a felszín mögötti világba vezet, egy olyan mélységbe hatol, amely inkább a mentális síkon fedezhető fel, mint a csupán láthatóban.
Ghyczy Dénes a festményeiben a kortárs embert rajzolja meg heterogén, a médiakorszak nyomatékossága által szétzilált identitásával. A modern idegtudomány koncepciói már rég búcsút intettek a szilárd mag-identitásnak (szó szerint „az oszthatatlan”, lat. dividere). Sokkal inkább az a felismerés érvényesül, hogy az, amit általában Én-nek érzünk, az egy imaginárius szerkezet, teljesen megfoghatatlan, neuronális folyamatok visszatükrözése. Korszerű kommunikációs formák, szórakoztató technológiák – internet, televízió, számítógépes játékok – miatt a jelek vég nélküli áradatának vagyunk kitéve. A test genetikai tökéletesítését, a hálózatképes implantátumok beépítését magával hozó jövő teljesen közelinek tűnik. Hol van hát a belső és a külső, a valóság és a fikció, a természetes és a mesterséges közötti határ? Ghyczy Dénes ebben a helyzetben az emberi identitás válságát érzi: „Ha nem rendelkezünk elegendő védőmechanizmussal, és túlságosan fogékonyak vagyunk, hamar elveszíthetjük a saját magunkhoz való viszonyulást, és ’üres’ burokká válhatunk. Lelkünknek ez az eltompulása még lelki szélsőségbe is torkollhat, amikor is egyre erősebb impulzusokra van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán valamit is érezzünk.”
A kiállításon bemutatott festmények jelentős váltást jelentenek Ghyczy Dénes alkotói tevékenységében, hiszen körülbelül két évvel ezelőtt a festő még a fénytörés és szórás olyan optikai jelenségeivel foglalkozott, amelyeket a mindenkori motívum elé tartott mintás üveglapokkal ért el. Ezáltal a tájképek, emberi modellek furcsán elidegenedett képei jöttek létre, amelyek egyszerre két síkon – valós és képzelt kép hatását keltve – hatottak, tehát az üveg mögötti valóságként, illetve az üvegben tört látszatként.
Ghyczy Dénes az amszterdami, budapesti és a brüsszeli művészeti főiskolán klasszikus akadémiai tanulmányokat folytatott, és festői mesterségében figyelemre méltó szintre jutott. Ez lehetővé teszi számára, hogy a legfinomabb árnyalatokat, fényeket, színárnyalatokat és árnyékokat is átültesse egy olyan színvilágba, amely igen szuverén módon helytáll az alapjául szolgáló minták ellenében. A művész most már az analóg technikák mellett a digitális képfeldolgozást is alkalmazza kreatív eszközként, amelynek szinte végtelen lehetőségeivel és szabadságaival élve Ghyczy Dénes egyre jobban elszakad a mimetikus elvektől, még ha nem is tagadja meg őket. Az egymásba folyó, egymásra rárakódó, egymással összefonódó elemek a lehető legteljesebb módon kalkulált, szinte boncoló folyamaton alapulnak, amelynek során a festői gesztusokat már csak sugallja. A művész az általa alkalmazott, a fragmentálást, torzítást és újjákombinálást magába foglaló folyamatot strukturalista folyamatként fogja fel, amelynek eredményeként a simulacrum fogalmat Roland Barthes-féle értelmében véve egy olyan világ jön létre, amely nem a valóság másolatát szolgáltatja, hanem sokkal inkább beláthatóvá kívánja azt tenni.