Duliskovich Bazil Párhuzamos valóságai
Végállomás nélkül
Korunk az elvesztett utópiák kora, amelyben nem csak, hogy egyetlen utópiáink sem maradt épen, hanem a legalapvetőbb értékeknek, fogalmaknak a rendszere se működik már, hisz naponta átírják, felülbírálják azokat rablótámadáshoz hasonlítható váratlansággal egy orwelli gépezetet meghazudtoló Igazsággyárban.
Azonban utópiáink mégis vannak, mert újragyártjuk őket, ami annak a gyógyíthatatlan optimizmusnak köszönhető, amely az emberben ott lakozik kiirthatatlanul, s legyen az akár az idő múlása folytán a dolgok javulásába vetett hit, avagy átmeneti menekülés alkalmi örömökbe, a kettő között feszülő örök igazi utópiánk a művészet.
Bár mintha az is egyre kilátástalanabb lenne, gondoljunk csak Cormac McCarthy elsöprő erejű poszt-apokaliptikus anti-utópiájára, Az útra, amelyben a nyugati világ kegyetlenségének, csupaszságának, kilátástalanságának csak a legmélyén bújik meg a remény, a végsőkig lecsupaszított, hisz a hit ott már nem több mint maga a túlélés, akár az életünk árán is.
Azonban a kelet-európai művészturkálóban akadnak még csillogó ékszerek. Itt van például Duliskovich Bazil, akinek ha a hátán fát vágnak, akkor is optimista marad, s nem ad abból a sokrétű spiritualitásából, amely évtizedek óta élteti. Nemrégen az Art Marketen kiállított munkái is erőteljesen megkülönböztették őt a többiektől, az új trendeket rafinált módon alkalmazó vagy kiszolgáló számos alkotótól, azonban legújabb egyéni kiállítása valóban megdöbbentő egyszerűséggel és erővel mutatja meg, miben optimistább, líraiabb és utópisztikusabb a többieknél.
A kiállítótérbe lépve kisméretű képeket látunk, s belőlük összeállított kompozíciókat, amelyek helyenként hétköznapi, szobahangulatra utaló installációkként működnek: gyerekek, lábak, ifjú hősök, régi fényképeket idéző arcok és látképek egymásra utalva állnak össze különös hangulattá. A látogató nézelődik, figyeli a finoman kidolgozott műveket, amelyekről előbb azoknak egyfajta retró hatása jön le, a hetvenes évek reklámjai, mesekönyvei, idealizált képi történetei, az egyiken egy hatalmas medve barátként teszi mancsát egy fiú vállára, a másikon folyószabályzó mérnökök hajolnak egy makett fölé, egy meder átszabásán merengve, miként irányítsák maguk felé az erőt, a harmadikon meg egy házi-atléta bokszol régimódi szerelésben a levegőbe.
Majd végignézve a sorozatot a néző rádöbben, hogy ezeket a képeket Duliskovich Bazil jobbára egy ötéves gyermek perspektíváját felmutatva festette meg. Az egyiken egy vaságy előtt állunk, s nézzük az azon kétoldalt kapaszkodó két gyermeket, akik már a számunkra olyan távoliak a magasban, hogy az arcukat nem is láthatjuk. Egy másikon két pár szép női lábat látunk finom harisnyában, amelyeket olyan jó volna körbeölelni, mielőtt felszolgálják a szülinapi tortát. És láthatók még matrózpólóban merengő kisfiúk, borbélynál ülő, a megannyi tükörben mindig máshogyan tükröződő távoli, mégis kedves bácsi, és hősök, és mesék, és történeteik, amelyek összességükben egy olyan furcsa távoli világ színes képeskönyveként olvashatók, mint mindannyiunk családi albuma, amely bármelyikünket a gyermekkor ártatlan rajongása, vágyódása, biztonsága, csodaszerűsége, kalandokkal és kisóriásokkal teli világába repít vissza.
A hatás kicsit olyan, mint amikor Günter Grass Bádogdobjában a kis elbeszélő, Oskar Mazerath az asztal alatt nézelődik, miközben a felnőttek a világ pusztulása elől egymás nadrágjában, szoknyájában, vagy éppen zsebében turkálva keresik a boldogulást, ő meg ezúttal a hangos dobolás és üvegtörő sikoltozás helyett rajzolna, festene, felmutatna, elbeszélne.
Jó látni egy olyan festőt, aki az évek múlásával, eszköztárának, stílusának, kifejezőeszközeinek a rendszeres változtatása ellenére ugyanazt a spirituális meleget, azt az utópisztikus, kedves, optimista tartást sugárzó világot tudja felmutatni, amelyet a kezdetekkor.
Talán nem csoda, hisz ahogyan a fény és az erő, úgy ő is keletről jön, s vidámabbnak akarja látni azt, ami itt és most, errefelé és a világban általában csak végállomásnak szoktunk.
drMáriás