Közelebb!
Mintha egyre távolabb volnánk manapság egymástól. Nem csak térben, időben, érdeklődésben, megértésben, hanem a legalapvetőbb értelemben, a lelki együttlétben. Ami akkor is így van, ha sok időt is töltünk egyik-másik társunkkal, barátunkkal, ismerősünkkel, a kapcsolat egyre felszínesebb, egyre ritkább az egymásra való komoly odafigyelés, az egymás lelkének mélységeibe való alámerülés.
Talán éppen ezért adta a Közelebb címet legújabb kiállításának Duliskovich Bazil, akinek előző kiállítása a Hajón, a Párhuzamos történetek című már tett egy komoly lépést a képek szikáron a falra helyezésétől azok finom installáció keretében való bemutatása felé, ami ezen a kiállításán már teljes mértékben kibontakozva, mintegy teljes térértelmezéséként nyert értelmet. Mert Bazil ezúttal nem hagyta a véletlenre legújabb festményeinek az értelmezését, hanem azokat olyan látszólag hétköznapi szalonhangulatú helyzetekben segítette kibontakozni, amelyek mintegy tárgyi kivetülésükkel hoztak létre egy különös, szokatlan, barátságos, és mégis nyakatekert, megannyi asszociációval gazdagított értelmezést a kiállítótér falairól nyújtózva a közönség irányában.
A hatás döbbenetes: az egyik képen a mívesen megfestett portréalany arcát csak egy madárkalitka rávetülő árnyával összjátékban lehet látni. Egy másik portréképet csak egy tükörbe tekintve láthatjuk, s csak így megpillantva döbbenhetünk rá a figura valószerűtlenségére, amit a fején csúcsosodó álomszerű szamovár-korona kölcsönöz a fejnek. Vagy a céllövő figura képe, amely egy otthonos dobozból néz ki, s miközben úgy tűnik, egy kedves gyermekkori hőssel találkozunk, ugyanakkor megijedünk a felnőttként már egészen máshogyan értelmezett pisztolyos fenyegetéstől. De láthatunk nyuszit, amely a szoknyáját felemelő lányt sasolja élvezettel, lévén talán nem is nyúl ő igazából, de hasonlóképpen szürreális álmunkat jeleníti meg az a kép is, amelyen egy nő a hozzá nyúló elefánt-orrmányba kapaszkodik, ami túlméretezett vágyakozását jelenítheti meg.
Bazil legújabb képeit nagyon gazdag, színes, szerves, otthonos hangulatot sugárzó környezetben jeleníti meg azért is, hogy a képekről részben levehesse azoknak a térben való kiszolgáltatottságukból fakadó súlyát, így a képek visszafogottabb, finomabb, halkabb tónusban megszólalva is igen nagyot s jó hangosan szólnak, hogy Bazil képeinek egyre kiműveltebb, egyre finomabb üzeneteit egyre intimebb, árnyaltabb, egyre lényegre törőbb módon hozzák felszínre. Azt az érzékiséget, finom játékosságot, lelki simogatást, ami csak a legnagyobb klasszikusok értős és játékos képein köszönnek vissza.
Bazil közelebb visz legújabb kiállításával magához, s a művészethez, valamint az élet örömeihez, s a szeretethez, és egyáltalán nem utolsó sorban, sőt, talán mindenek előtt: mindnyájunkat egymáshoz.