Pörgős portrék

Mindig kockázatos, ha egy művész – akár időlegesen is – szakít a megszokott képalkotási szisztémájával, és ismeretlen technikákat talál ki, új módszereket alkalmaz. Ghyczy Dénes friss sorozata saját festészetét megújító szándékkal a konvencionális, a látványt közvetlenül a vászonra leképező eddigi gyakorlatától eltérően egy összetett gondolati modell alapján tárgyi alapú, de absztrakt irányba mutató festészet felé indult el.
A montírozás a filmvágás módszere, amivel a film pergőbb, feszesebb ritmusú lesz, a mondanivaló egyértelművé válik, a felesleges részletek eltűnnek. Ghyczy Dénes új munkái e technika jegyében a tőle megszokott portrék, női alakok kivágatainak többszörösen ismételt egymás mellé illesztésével jöttek létre. Az absztraktnak tűnő alakzatokon itt – a filmes technikával ellentétben – a motívum rejtve marad, a konkrét ábrázolás háttérbe szorul, és a statikus kép dinamikusan változó, többnézőpontú képpé lényegül át. A „mentális kollázsok” a fotó szétdarabolásával képződnek, amelyek már a valóság képét csak apró, de lényegi részleteikben hordozzák – eltorzított szemeket, szájakat látunk. Az alkotófolyamat végeredménye így inkább absztrakt mű lesz, mintsem ábrázoló. A festmények, akvarellek, rajzok nagyvonalúan, széles ecsetvonásokkal alapozott hálószerű, lazúros, ugyanakkor expresszív felületei is megerősíthetik azt az észrevételt, hogy Ghyczyt az elvontabb festészet érdekli pillanatnyilag.
Ez eddigi munkáit tekintve meglepő, de ha jobban belegondolunk szerves folytatása az eddigi képi gondolkodásának, a korábbi sorozatoknak ahol például a mintázott, opálos üveg felületeken áttetsző széttöredező portrék, egy analóg képalkotó módszer alkalmazásával jöttek létre, most pedig a festő digitálisan maga állította elő a látványt, amit aztán megfestett.
Az újdonság, az egyediség, a posztmodern korszak gondolkodása ugyanúgy jelen van a régi képein is, de mégis a mostani koncepciója mintha aktuálisabbá tenné a festészetről szóló elképzeléseit. A szabadon hagyott felületek, a fragmentumszerű motívumokká szétejtett arcok ábrázolásában mintha a korszakunknak az arccal (arculattal) azonosított személyiség erejével kapcsolatos kételyeit, az emblematikusan működő festőről alkotott képpel szembeni elégedetlenségeit is megfogalmazná. A változtatásra való képesség, a kockázat felvállalása személyes bátorság egy kereskedelmi galéria közegében még akkor is, ha az intézmény programja időről időre szakmai csemegékkel is szolgál.
A legújabb sorozatnak a lényeges újítása abban érhető tetten, hogy a valóságszeletekből, a kiragadott részletekből az élő modell már aligha ismerhető fel, és az egész képe sem állítható elő. A kihasított sávok, horizontális és vertikális csíkok, az akvarelleken a nyersfehéren hagyott alapfelületen folyton elmozdulni látszó képszilánkokként állnak össze. A dinamikus egységek mediálisan kreált képek, de nem reflektálnak a mediális valóságra, hanem egyedi, autonóm képalkotási szisztéma termékei.
A képcímekből kiderül, hogy nem egyszerű portrékról, hanem párokat ábrázoló fotók átiratairól van szó. Persze a két karakter ennek az információnak a tudatában már élesen elválik a látvány szerint is, de mégis elbizonytalanodtam abban, ha nem szerepelne két név (például Felix-Myriam, Myriam-Kilian) a címben, akkor valóban észrevenném-e a két arc elkülönültségét. A címekből aztán továbbgördíthetünk magunknak egész történeteket. Ki lehet az a Felix Myriam mellett? A barátja, vagy a fia? És a másik férfinév?

A jelenleg Berlinben élő művész legújabb sorozatát Marc Wellmann berlini művészettörténész és kurátor kifejezetten a Deák Erika Galéria tárlatára írt szövegében médiakritikai szempontból közelíti meg, amit az idézet végén a festő szavai is megerősítenek: „Ghyczy Dénes a festményeiben a kortárs embert rajzolja meg heterogén, a médiakorszak nyomatékossága által szétzilált identitásával. A modern idegtudomány koncepciói már rég búcsút intettek a szilárd mag-identitásnak (szó szerint „az oszthatatlan”, lat. dividere). Sokkal inkább az a felismerés érvényesül, hogy az, amit általában Én-nek érzünk, az egy imaginárius szerkezet, teljesen megfoghatatlan, neuronális folyamatok visszatükrözése. Korszerű kommunikációs formák, szórakoztató technológiák – internet, televízió, számítógépes játékok – miatt a jelek vég nélküli áradatának vagyunk kitéve. A test genetikai tökéletesítését, a hálózatképes implantátumok beépítését magával hozó jövő teljesen közelinek tűnik. Hol van hát a belső és a külső, a valóság és a fikció, a természetes és a mesterséges közötti határ? Ghyczy Dénes ebben a helyzetben az emberi identitás válságát érzi: ’Ha nem rendelkezünk elegendő védőmechanizmussal, és túlságosan fogékonyak vagyunk, hamar elveszíthetjük a saját magunkhoz való viszonyulást, és ’üres’ burokká válhatunk. Lelkünknek ez az eltompulása még lelki szélsőségbe is torkollhat, amikor is egyre erősebb impulzusokra van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán valamit is érezzünk’.”

MULADI BRIGITTA
Megjelent az „Új művészet”-ben 2008. márciusban